Információk, érdekességek

Három akadály a gyógyulás útjában: az orvos, a természetgyógyász és a beteg

2017. június 18.

Ki ne tudna több kötetre való példát hozni elkezelt betegekre: az orvosra, aki "elkezeli" a beteget, vagy a természetgyógyászra, akinek működése teljesen hatástalan hókuszpókusz marad. Presztizs? Hit? És mégis, ki felel a gyógyulásért? Hol van az az ítélőszék, ahol ezt a morális rendet kézben tartják? Mire esküdtek a gyógyítók?  

Az orvos a presztízsét teszi kockára, ha vállalja, hogy a tudásnak, így az ő tudásának is bizony korlátai is vannak, és a természetgyógyász sem adhatja tudtára a gyógyulni vágyónak, hogy bizonytalankodik a helyes gyógymódot illetően. Úgy tűnik, a betegségnek része a gondolkodásbeli merevség. Ez éppen a határozottsághoz köti a tudás képzetét, amihez éppenséggel semmi köze nincs. 

Magyarul: gyógyítók ide, gyógyítók oda, nem is lennénk betegek, ha nem elodázni akarnánk azt a helyzetet, hogy magunk nézzünk szembe problémáinkkal. Ehelyett keresünk valakit, aki tekintélynek számít, és ezzel az egyetlen legitim ürügyet teremt arra, hogy ne is próbáljuk megoldani a problémát: hiszen „mindent” megteszünk a gyógyulásunkért. Egy fenét.

Mindössze három gyenge láncszem létezik:az orvos, a beteg, és a természetgyógyász

Az üdvös jó szándék mind a háromban megtalálható, de mindhármukban egyetlen lényeges tulajdonság az, ami kizárja a kóklerséget és az, sajnos külsőleg nem látható és nem tapasztalható. Ez pedig az etika, az etikus magatartás (Gyerekek előtt [sem] elzárva tartandó!) Több tünete is lehet, annak, ha a gyógyító rendelkezik ezzel a nemes tulajdonsággal, például, hogy a legelső áldozat, amit hajlandó meghozni, az éppen a presztízs feláldozása, ami azt jelenti, hogy nem veszítette el a lényeglátását.... Lássuk be, nem veszélytelen lépés, és ha az orvos vagy a természetgyógyász csakugyan meg tudja ezt tenni (és hányszor kell ezt a nap folyamán). Ekkor csakugyan méltó arra, hogy a színtiszta emberség megtestesüléseként üdvözöljék. De úgy tűnik, hogy pont azért, mert a gyógyítók célja már eleve csak a legmagasabb fokú nemességgel érheti el a célját, ezért nagyon hálátlan feladat. Nem vagyunk istenek. Egy valódi gyógyítónak pedig minimum félistennek kell lennie. Tetszik, nem tetszik... 

Laikusként elképzelni sem tudjuk, hogy milyen fogcsikorgató, és vacogtató döntéseket kell hoznia az orvosnak, akinek éppen és sokszor két rossz közül kell választania, és nincs idő hosszas mérlegelésre.

A természetgyógyász - a valódi, törvényt tisztelő természetgógyász - kockázata elvileg kisebb

De könnyen belátható, hogy máshogy kockázatos, mert mindig a hatalommal egyenes arányos a beavatkozás életveszélye. A sebész kése alatt feküdni, vagy gyógyító energiákat fogadni – ebben a kettőben más és más kockázat testesül meg, de nem feltétlenül mennyiségi szempontból. 
 
Az orvos és a természetgyógyász is tanul, mi, betegek viszont készen akarjuk őket látni. Ne rajtunk gyakoroljon. Ne rajtunk tanuljon. Kész tudást kérünk. Itt és most.

A beteg
Csakhogy...

Az ókori athéni szójáték nem sokban különbözött a mai pesti szellemességtől... az ethoszból lesz az éthosz, mondták, vagyis a szokásból lesz a jellem, jó, az is igaz, hogy ezt nem az athéni közemberek találták ki, hanem Arisztotelész, de annyira ez a szójáték nem jó, hogy méltó legyen Arisztotelész nevéhez, aki különben sem volt más, mint egy átlagos nagyság.

Ha a jellem és a betegség kérdése felvetődik, nem érezzük-e úgy, hogy valamilyen módon kapcsolatban állnak egymással?

Az, aki mindig állhatatosan törekszik arra, hogy etikus legyen minden helyzetben, az vajon megbetegszik-e? Aki állhatatosan törekszik arra, hogy etikus legyen önmagával és a világgal szemben, az megbetegszik-e? Önmagunk elárulása nélkül képesek vagyunk-e tanulni? Képesek vagyunk-e felfogni, hogy csak a születés még nem tett bennünket emberré? Képesek vagyunk-e elismerni és vállalni, hogy a nemesség, az alázat és a fegyelem olyan kihívást jelent minden ember számára, ami alól nem bújhat ki büntetlenül, és noha olyan kis kihívásnak tűnik. Olyan magától értetődőnek látszik, hogy eleve embernek születtünk, mintha túl későn kezdenénk megtanulni, hogy okosan és szeretettel részt venni az örök változásban — ehhez épp annyi bölcsesség kell, amennyi egyikünknek sincs.

És egymásra is csak akkor támaszkodhatunk, ha ebben az egyben biztosak lehetünk. Nem a tudásban. Nem elég. Nem a jó szándékban. Mert nem elég. Hanem abban az elkötelezett jóakaratban, ami az etika veleje, és aminek az a bizalom az eredménye, amit minden kétség nélkül nevezhetünk végre gyógyítónak.