sub

Információk, érdekességek

Címkézés: jobban rombol, mintsem sejtenénk...

2018. október 14.

A „címkék”, amelyet egy gyermekre aggatnak, sajnos, nemcsak a világban való eligazodásban segítik a gyerekeket, hanem komolyan gátolhatják a gyermekek egészséges lelki fejlődését, személyiségük kibontakozását is. A “címkék” ugyanis egy idő után – akár az önbeteljesítő jóslatok – gyakran önálló életre kelnek. Az a gyermek, akit sokat és következetesen dicsérnek, egészen más felnőtté válik, mint azok a gyermekek, akiket szülei vagy épp tanárai rendre lekicsinyelnek, gyaláznak…Beszélni bár minden ember tud, a szavak hatalmával sajnos már sokkal kevesebben vannak tisztában. A méltán nagy hírű, néhány éve elhunyt pszichológus, Dr. Ranschburg Jenő írását elolvasva meglehet, magunk is megfontoltabban bánunk majd azokkal a jelzőkkel, amelyekkel helytelenül viselkedő gyermekünket, vagy épp tanítványunkat “rutinból” illetjük…

Én kisfiú vagyok” – szajkózza a két és fél-három éves gyermek a ráragasztott címkét, bár még fogalma sincs, hogy ez mit jelent, nem tudja, melyek azok a viselkedésformák, amelyeket a társadalom a „fiú” feliratú címkéhez feltétlenül elvár. Ugyanakkor a címke hozzásegíti őt is, környezetét is ahhoz, hogy ne történjen semmi tévedés, a palackba kerülő bor megfeleljen a címkének.

A címkézés veszélyei

A címkézés tehát a nevelésnek, a szocializációnak fontos eszköze. Előfordul azonban, hogy a könnyelműen, elhamarkodottan alkalmazott címkézés végzetes következményekkel jár az egyénre, és súlyosan terheli a társadalmat is. A statisztikák szerint a fiatalkori bűnözés aránya igen magas Magyarországon. Úgy vélem, ebben – sok ismert és kevésbé ismert okon kívül – nem kis szerepe van a türelmetlen, előítéletekkel terhelt „címkézés”-nek is, ami különösen akkor veszedelmes, ha hivatalossá válik.

Hogyan lesz valakiből bűnöző?

A válasz önként kínálkozik: megszegi a törvényt. Igen ám, csakhogy a vizsgálatok világszerte azt mutatják: alig van olyan ember (különösen férfi), aki kamaszkorában ne követett volna el – egyszer, de legfeljebb kétszer – olyasmit, ami valamilyen formában ütközik a társadalom jogrendjével. Közülük néhányból bűnöző lett, a legtöbbjük azonban emlékezni sem akar az apró pöttyre az egyébként makulátlan életrajzon.

Mi a magyarázata annak, hogy a kamaszkorban oly általános „kisiklást” ennyire eltérő életpályák követik? Egyebek között az, hogy az egyik gyermekre az elkövetett lopás után (vegyük most példának ezt a nagyon gyakori bűncselekményformát) ráragasztják a „tolvaj” címkét, a másikra nem.

A „bűnöző”-nek, „tolvaj”-nak címkézett gyermek hosszú és bonyolult tortúra után bíróság elé kerül, az zárt intézetbe utalja, s ezzel a címkét hivatalossá, visszafordíthatatlanná teszi. Nem kívánok most azzal a kérdéssel foglalkozni, kik azok a gyerekek – honnan, milyen családból, milyen társadalmi rétegből érkeznek –, akikre az első kisiklás, az első törvényszegés után azonnal ráragasztjuk a „bűnöző” címkét, és ezzel elindítjuk a fent vázolt úton. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy gyakran még arra sincs szükség, hogy a gyermek elkövesse az első bűncselekményt. A szülők megismerkednek gyermekük óvodás vagy iskolatársaival, megtudnak néhány adatot egy-egy – az átlagosnál általában kopottabb, elhanyagoltabb – gyermek szüleiről, és máris elhangzik a fenyegető jóslat: „Meglátjátok, ez a gyerek a börtönben végzi!” A hír terjed, és a gyerek egyszer csak észreveszi, hogy senki sem akar melléje ülni, nem hívják meg sehová, és ha mégis elmehet valamelyik társa lakására, a szobában kulcsra zárják a szekrényeket, és árgus szemekkel figyelik minden lépését.

Ha ezután a gyereket rajtakapják az első lopáson, rögtön elhangzik az öntelt kijelentés: „Látjátok, én ezt előre megmondtam!” Pedig ilyenkor a jós nem teljesen ártatlan az esemény bekövetkezésében: mihelyt azt a bizonyos címkét felragasztja, akaratlanul is sok mindent tesz azért, hogy „jövendölése” valóra váljon. Ilyenkor szoktuk azt mondani: a jóslat önmagát valósítja meg.

A címkézés már csecsemőkorban elkezdődhet

Önmagukat megvalósító jóslatokkal persze nem csak ezen a területen találkozunk. Néhány esztendővel ezelőtt a szakemberek egy hónapos csecsemők szüleivel csináltak interjút. Egyebek között megkérdezték tőlük: vannak-e olyan tulajdonságai a gyereknek, amelyek – véleményük szerint – az óvodában és az iskolában akadályozni fogják őt a harmonikus beilleszkedésben. Négy évvel később a kutatók megvizsgálták a gyerekeket, és majdnem mindegyikükben megtalálták azokat a „kockázatos” tulajdonságokat, amelyeket a szülők négy évvel ezelőtt felsoroltak. Ha az anya azt mondta: úgy véli, a csecsemő nem elég értelmes, és félő, hogy nem áll majd helyt az iskolában, négy évvel később, a vizsgálatok során bebizonyosult, hogy a gyerek valóban elmarad az átlagos értelmi színvonaltól. Ha úgy nyilatkozott: a gyerek félénk, és attól tart, „gyáva”, ijedős lesz, ha megnő, az óvodáskorú kisfiúnál éppen ezt a tulajdonságot mutatták ki, és így tovább…Hogyan lehetséges ez?

Igen kicsi a valószínűsége annak, hogy a gyerekek egy hónapos korukban már jelét adták ezeknek a tulajdonságoknak, és hogy az együtt eltöltött harminc nap alatt a szülők érzékelték is ezeknek a tulajdonságoknak a megnyilvánulásait, annak még kisebb. Sokkal valószínűbb, hogy a jóslatok itt is „önmagukat valósították meg”.

Feltehető, hogy a szülői előrejelzés hátterében olyan belső vágyak, rejtett igények húzódtak meg, amelyek a szülőket arra késztették, hogy – nem tudatosan! – szerepet vállaljanak a megjósolt tulajdonságok kialakításában.

Például arról az anyáról, aki egy hónapos fiában a félénkséget, ijedősséget tartotta kockázatos tulajdonságnak, kiderült, hogy tulajdonképpen kislányt szeretett volna, és nevelési stílusát, módszereit ehhez a vágyához igazította – annak ellenére, hogy fia született. Az az anya pedig, aki attól tartott, hogy egy hónapos kisfiát erőszakos természete fogja majd megakadályozni az óvodai beilleszkedésben, a későbbiekben többször is bizonyságot tett arról, hogy tulajdonképpen maga neveli ilyenné gyermekét. Amikor a négyéves fiú játék közben beleharapott a társába, anyja így „szidta le” őt: „Ejnye kisfiam, hányszor mondtam neked, hogy nem szabad harapni… ilyen nagyot!”

Címkézés az iskolában

Előfordul, hogy a jóslat beválását nem az a személy segíti elő, aki a jóslatot tette. Ilyenkor a megvalósulást nem a „jós” rejtett vágyai, belső törekvései valószínűsítik, hanem az a tény, hogy bizonyos körülmények között a jóslat új, a megvalósulást segítő irányba tereli az emberek gondolkodását, viselkedését.

Egy általános iskola egyik osztályában a pszichológusok intelligenciaméréseket végeztek. Munkájuk célját úgy határozták meg a pedagógus számára, hogy – országos felmérés keretében – a tehetséges gyerekeket kívánják kiválogatni. A vizsgálatok alapján kiemelték az egyik tanulót, akinek intelligenciája teljesen átlagos (mondhatnám így is: közepes) volt, és a pedagógusnak így számoltak be róla: felfedeztek egy különlegesen tehetséges gyermeket az osztályban. „Igazán? – kérdezte a pedagógus. – Én pedig ezt a fiút teljesen hétköznapinak találtam.” „Ez könnyen lehet – hangzott a válasz –, de most, a serdülőkor küszöbén, ennek a rejtett tehetségnek hamarosan meg kell nyilvánulnia.” Fél esztendő múlva a pszichológusok újra kimentek az iskolába, és ott a pedagógus örömmel közölte, hogy a gyerekkel kapcsolatos megállapítások igaznak bizonyultak: már mutatja oroszlánkörmeit, teljesítménye az elmúlt hónapokban ugrásszerűen javult. Ez önmagában azonban csupán a pedagógus – és általában az emberek – ítéletalkotásának befolyásolhatóságát jelzi.

A valódi meglepetés az volt, amikor a megismételt intelligenciavizsgálat alkalmával kiderült, hogy a gyerek értelmességének foka valóban összehasonlíthatatlanul jobb, mint amilyen hat hónappal azelőtt volt.

A megváltozott teljesítmény tehát nem egyszerűen a pedagógus megváltozott véleményét tükrözte (például azt, hogy a jóslat óta a tanulónak azonos teljesítményért jobb osztályzatot ad), hanem azt, hogy a gyermek valódi képességei egyértelműen és világosan javultak.

Mit mondhatnék az ilyen önmagukat megvalósító jóslatok hatásmechanizmusáról?

A pedagógus a jóslatot követően valóban más szemmel kezdte nézni a gyereket; beleképzelte és kereste benne a tehetséget, a gyerek pedig öntudatlanul is mindent elkövetett, hogy megfeleljen az új várakozásnak. Senki sem mondta neki, hogy a felmérések alapján tehetségesnek tartják, mégis, környezetének viselkedéséből és jelzéseiből megérezte ezt, így fokozatosan olyanná vált, amilyennek – egy hamis jóslat alapján – minősítették őt.

Természetesen ez is „címkézés”, ha nem is egészen olyan, mint amilyenről a cikk elején beszámoltam; itt ugyanis megelőlegezik a címkét, azaz – hogy kereskedelmi nyelven fejezzem ki magam – az üres palack csodálatos módon mindig azzal az itallal telik meg, amit az üvegre már korábban odaragasztott címke jelez! Gyakran eszembe jut: nem tételezhetnénk-e fel és nem kereshetnénk-e – minden hamis jóslat nélkül – sokkal több gyerekben a tehetséget, mint ezt napjainkban tesszük?

Dr. Ranschburg Jenő

forrás: Bébik.hu