Információk, érdekességek

Szülő-gyermek viszonyok: a megbocsátás

2024. január 15.

Problémáink, főleg párkapcsolati gondjaink forrása a szülőkkel való viszonyunk. Szinte nem is találkoztam olyan családdal, ahol a gyermek, akkor is, ha már felnőtt, ne hordozna feldolgozatlan sérelmeket a lelkében. Életünk problémái miatt a felelősséget szeretjük másra hárítani, legfőképp a szüleinkre. Ha ők másképp viselkedtek volna, másképp neveltek volna, több szeretetet adtak volna, akkor most sokkal boldogabb lehetne az életünk. Igazából nem az ő tetteik, hanem a mi ítéleteink okozzák a legtöbb bajt.  

Van egy nagyon fontos törvényszerűség, amit legtöbbször felborulni látunk a családállítások folyamán. Ez a sorrendiség törvénye. Vagyis a szülő a nagy, a gyermek a kicsi. Amikor valakivel szembeállítom az édesanyja/édesapja képviselőjét, és megkérem, hogy mondja ki a mondatot: „lehetek olyan, mint az anyám/apám”, legtöbbször a kliens képviselője néma marad. Nem tudja kimondani ezt a mondatot, mert semmiképp nem szeretne olyan lenni, mint édesanyja vagy édesapja. Jobbnak, nagyobbnak gondolja magát náluk.

„Amikor egy gyermek azt mondja: „Semmiképp nem akarok olyan lenni, mint ti”, titokban követi őket, és épp az elutasításnak köszönhetően válik olyanná, mint a szülei. Félelme, hogy olyanná válhat, mint szülei, oda vezet, hogy állandóan őket figyeli. Amit nem akarok, azt folyamatosan szem előtt kell tartanom. Így nem csoda, hogy egyre nagyobb a befolyása.” (Gunthard Weber: Kétféle boldogság)

Míg szüleinket elutasítjuk, nagy esélye van, hogy pontosan olyanná válunk, mint ők. Igazából nem is lehetünk másmilyenek, hiszen 50%-ban édesanyánk, 50%-ben édesapánk vagyunk. Amikor ki tudjuk azt mondani, hogy: „lehetek olyan, mint az anyám/apám", nagyon lépünk előre a fejlődés útján. Ettől a pillanattól kezdve van meg az esélyünk arra, hogy valóban ne az ő életüket mintázzuk.

A gyermek sokszor érezheti úgy, vannak dolgok, amelyeket jobban tud a szüleinél. Gyakori eset, hogy a gyermek szeretné megmondani, hogyan viselkedjenek a szülők bizonyos helyzetekbe, vagy egy-egy problémára mi kellene hogy legyen a megoldásuk. Néha szeretné a problémát megoldani is helyettük. Sajnos sokszor észre sem vesszük, mikor, hogyan szólunk bele szüleink vagy mások életébe. Már csak a következményekkel szembesülünk, és nem értjük, mit csinálhattunk rosszul, vagy hogyan teremtettünk nehéz körülményeket önmagunknak.

Sokszor hallom a következő mondatot: „Én már megbocsátottam a szüleimnek!” Amikor azt válaszolom erre, hogy a gyermek nem bocsáthat meg a szülőnek, értetlenül néznek rám. Amikor megbocsátunk valakinek, akkor úgy érezzük ő bűnt követett el ellenünk, és ezt mi megbocsátjuk, ha tudjuk. Ezzel azonban egyrészt a „bűnös” fölé helyezzük magunkat, másrészt szüleink nem követtek el bűnt ellenünk, bármit is tettek életük során.

Ha csupa rossz dologra emlékezünk csak velük kapcsolatban, akkor sem ítélkezhetünk felettük, és nem vádolhatjuk őket. A legtöbbet adták nekünk, amit lehet: az életet. Ezért tehát a gyermek a szülőnek nem bocsáthat meg, hanem amit tehet, az az elfogadás. A bűnt, a rossz dolgokat természetesen elítéljük, és az elkövetőnek vállalnia is kell érte a felelősséget. A gyermeknek azonban látnia kell, hogy a szülő azért viselkedett így, mert nem tudott másképp viselkedni. Aki nem kapott a szüleitől szeretetet, az nem igazán tud szeretetet adni másoknak. Nincs mintája a szeretetre. Míg ezt nem tudjuk elfogadni, addig kötve vagyunk szüleink sorsához. Nem érezzük magunkat teljes egésznek, és nem vagyunk tisztában önmagunkkal.

Az elfogadás elválaszt. Ilyen esetekben a következő oldó mondatot szoktuk alkalmazni: „Elfogadom, amit nekem ajándékoztatok, ez rengeteg és elegendő. A többit megcsinálom én magam, megszerzem máshonnét. Ti vagytok nekem a legjobb egy egyetlen lehetséges szülők. ” Ezáltal elfogadom, amit kaptam, és el tudok távolodni a szülőktől, hogy a saját életemet élhessem.”

Képforrás: Canva Pro adatbázis.