Információk, érdekességek

Én gyerekem, te gyereked

2022. november 30.

Egy olvasói levélből: 

“A kisfiam 1 éves korában elváltam, majd fél évvel később találkoztam a jelenlegi férjemmel. Neki két lánya van (most 10 és 13 évesek), akikről lemondott az édesanyjuk. A kezdeti nehézségek után fiamból kiegyensúlyozott, kedves gyerek vált. Most 3,5 éves, gond nélkül beszokott az oviba. De itt van a két lány…

Én próbálom megtenni, ami tőlem telik, de nem tudom pótolni az édesanyjukat. A kisebbik abban leli örömét, ha a másik két gyereket szekírozhatja. Az apja mindig melléáll, a másik kettő kapja a szidást. Attól félek, hogy a másik két gyerek lelkileg sérül, a kisebbik lányból pedig zsarnok lesz. Az óvónő és édesanyám szerint a kisfiam máris panaszkodott, hogy a kislány mindig idegesíti, de apától ő kap ki. A nagyobbik pedig nekem panaszkodik. Többször észrevettem, hogy a kislány direkt a fiam kedvenc játékát veszi elő, és amikor az visszakéri, elkezd vele kiabálni, hogy irigy, utálatos vagy. Ezek a viták általában a tettlegességig fajulnak náluk. Én is hibás vagyok, mert sokszor, csak hogy ne kelljen látnom, hogy bántják a gyerekemet, én állítom le a kicsit. Mit tegyek? A férjemet nem tudom rábeszélni, hogy vigyük el a kislányt szakemberhez, de hogyan védjem meg a kisfiamat a megrázkódtatásoktól?”

A pszichológus válaszol

Hihetetlenül nehéz a feladatunk: az Öné otthon, a családjában, az enyém meg most itt, a számítógép előtt. Ha jól érzékelem, a fő gond férjének a kisebbik lányával van, mégis úgy ír, mintha azzal a problémával kellene megküzdenie, hogy a családban két “idegen” – nem az Ön véréből való – gyermek él. Pedig az idősebb kislány szintén az “áldozatok” közé tartozik. Attól tartok, nagyon sajátos “középső gyerek” konfliktussal kell szembenéznie.

Ugye tudja, hogy a háromgyerekes családokban a középsőnél – aki elhagyatottnak érzi magát és figyelmet keres – gyakran jelentkeznek az Ön nevelt lányáéhoz hasonló magatartási zavarok. Képzelje magát ennek a kislánynak a helyébe. Hat-hétéves lehetett, amikor édesanyjától meg kellett válnia (és amennyiben az anya lemondott gyerekeiről, azt gyanítom, hogy korábbi gyermeki tapasztalatai sem lehettek túl megnyugtatóak).

Bekerült egy új családba, amelybe – talán csendessége, jó alkalmazkodási készsége folytán – nővére elfogadhatóan beilleszkedett. Nemsokára pedig kistestvére született – az Ön kisfia. Úgy érezte, sokkal kevesebb figyelmet, gondoskodást kap, mint öccse és nővére – ezzel pedig beindul a “dugóhúzó effektus“: egyre kötekedőbbé, egyre agresszívabbá válik a családon belül, hiszen ezzel figyelmet vált ki: az Ön kétségbeesését, ennek minden érzékelhető jelével. Ha továbbra is “idegen”-nek tekinti – akire még rászólni sem mer, hiszen nem az Ön vére – csak gyötrődik miatta, a probléma megoldhatatlan.

Azt javaslom: próbálja meg mindhárom gyereket a sajátjaként kezelni. Nem az a baj, hogy a férje kisebbik lánya “cikizi” az Ön kisfiát, hanem az, hogy középső gyermeke féltékeny testvéreire, mert attól tart: őket jobban szereti. Konkrétabban: ne legyen gátlásos, ha a kislányra rá kell szólnia, hiszen az Öné! Éppen úgy, mint a másik kettő. Ebből következik viszont, hogy anyaként használja ki a békés időszakokat; szeretgesse ezt a kislányt, foglalkozzék vele, hiszen valószínűleg – a lelke mélyén – kétségbeesetten vágyik az anyai szeretetre. Éreztesse vele, hogy van anyja, aki rászól, ideges és kiabál vele, ha kell, de meleg, szeretetteljes és gondoskodó, amikor béke van a családban. Ne azt mondja a férjének: a te lányod megint bántotta a mi fiunkat, hanem azt: A kisebbik lányunk folyton piszkálja a másik kettőt. Ha ezt meg tudja tenni, higgye el, nem kell pszichológus; a kislány otthoni magatartása rövidesen rendeződik.