Információk, érdekességek
Lockdown, 2020 - semmi sem lesz már olyan, mint régen
2020. május 15.
Most mindenkit mindenhol egy dolog foglalkoztat: a COVID-19. Mi történik, és mikor lesz vége? Egyes helyeken hamarabb, másutt később, csapott le a világot jelen pillanatban romokba döntő és jelentősen átrendező koronavírus. A közös, hogy mindenhol akadnak emberek, akiknek az élete sosem lesz újra a régi, ahogyan az enyém sem… - Lily írása érzésekről, félelmekről, és arról, hogy hogyan jutott el az életét megváltoztató felismerésig.
Lockdown, 2020 – ami megváltoztatta az egész életem. Kezdhetem így a cikkemet, úgy gondolom, nem vagyok egyedül.
Angliában élünk, London mellett egy nagyobb városban. A történet itt is hasonlóan kezdődött, mint ahogy mások már leírták előttem. Eleinte senki nem vette komolyan, akik hamarabb kezdtek el aggódni, azok megkapták, hogy csak egy felfújt, pánikeltő dolog az egész, nincs miért aggódni.
De igazából az első perctől kezdve mindegy volt, mit gondolsz, mindig akadt valaki, aki ezzel ellentétesen gondolkodott. Sokszor tapasztaltam sajnos én is, hogy mindegy, milyen fázisban voltam: higgadtabb vagy épp „világvége, éhen halunk” pánikhangulatban – mindig kaptam hideget, meleget. Valaki az egyébként is szűk baráti, ismerősi társaságban épp az ellenkezőjét gondolta a dologgal kapcsolatban. Kapcsolataim egy része megromlott a nézeteltérések és a feszültségek miatt, a barátokkal, ismerősökkel kapcsolatos érzéseim gyökeresen megváltoztak. Valószínűleg én is bánthattam meg másokat, és lehet, még csak fel sem tűnt.
Mindenkiből szélsőségeket hozott ki a helyzet már akkor is, ami a hetek előrehaladtával csak egyre jobban és jobban éreztette a hatását, hisz a bezártság, a kilátástalanság, az esetleges veszteségek egyre erősebben nyomták bélyegüket az emberi életekre, érzésekre. Ez akkor élesedett ki számomra igazán, mikor a vírus elkezdett itt tombolni, és a számok napról napra pörögtek felfelé. Magyarországon még csak kétszámjegyű volt az ismert esetek száma, mikor nálunk, csak a megyénkben több halott volt a hivatalos jelentések szerint, mint ez az otthoni esetszám. Belül valahol rettegtem, és nem értettem, miért nem értik ezt az otthoniak, hiába mondom, mutatom a számokat nekik. Valószínűleg csak nyugtatni akartak, de sokszor én magam sem tudtam, milyen választ várok a mondandómra, amibe épp nem tudnék belekötni.
Az eleje volt a legrosszabb. Aggódva figyeltük a híreket, mi történik a világban, mi történik itthon Angliában és mi otthon, Magyarországon, ahol szeretteink, barátaink vannak. Vártuk a korlátozásokat, hisz már szinte egész Európa lezárt és bezárt mindent, hogy lelassítsák a vírus terjedését, itt még mindig volt iskola, és egy végtelenségnek tűnt, mire valami történik.
Aggódtam… A boltok kifosztva, pánikhangulat és káosz mindenhol, de a gyermekem még mindig iskolába jár? Mi történik? Majd egy szép napsütéses délután, mikor szomorúan és letörten jött ki a suliból tanítás után, hazafelé elmesélte, hogy nagyon rossz napja volt, mert egész nap távolságot kellett tartania a többiektől, mert köhögött, és hogy nagyon egyedül érezte magát. Akkor eldöntöttem, hogy nem engedem iskolába másnaptól. Egyébként is napok kérdése volt, hogy mikor történik nálunk is valami ez ügyben. Majd megtörtént… Március 22-én, vasárnap este Boris Johnson bejelentette a lezárást, vagyis ahogy angolul mondják, a Lockdown-t, akkor 3 hétre tervezve.
Férjem építőiparban dolgozik, főnöke este 10 után, a nagy bejelentés után telefonált, hogy nem kell másnap dolgozni menni. Egyelőre tájékozódnia kell, másnap délután jelentkezik a „hogyan tovább?”-al. Nem volt kellemes éjszakánk. A pánik hatalmas erővel tört ránk, és hiába számítottunk erre, volt vésztervünk, de a média, a Facebook csoportok, az ismerősök, a rokonok csak egyre és egyre táplálták az érzést. Én már napok óta nem tudtam dolgozni, itthon voltam a fiunkkal. Mi lesz most? Fojtogatott a sírás, a kétségbeesés…
Nem csak az esetleges pénzkiesés miatt aggódtam. Férjem az az ember, aki még egy három napos hosszú hétvégét élvez itthon, de ha véletlenül négy naposra nyúlik, már nem tud mit kezdeni magával. Egyébként is egy hatalmas töréssel kezdte az évet. Még szinte túl sem volt azon a nagyon nehéz és mély időszakon. Még épp csak félve mertem kimondani, hogy jól van. Aggódtam, hogy ha nem dolgozhat, visszaeshet a depresszióba, a kilátástalanságba, és aggódtam, ha dolgozhat, biztonságos lesz-e. Végtelen hosszúnak tűnt az a hétfői nap, de csak elérkezett a délután, és főnök telefonált, ahogy ígérte. Nem tudni, meddig, és ugyan kevesebbet, mint szoktak, de tudnak dolgozni.
Oké, csak nem halunk éhen – persze, ha sikerült valamit „vadászni” a teljesen kifosztott boltokban. Én akkor vadászni jártam, nem boltba. Ugyan jókat nevettünk, mikor meséltem és küldtem a képeket a „mi a helyzet Angliában?” kérdésre, de amit éreztem az üres polcok között sétálva és látva az emberek kétségbeesett arcát, sosem fogom elfelejteni. Az igazság az, hogy nem is akarom. Minden átértékelődött akkor.
Ami addig természetes volt, hogy szinte bármikor meg tudtam venni bármit, hogy oda és akkor mentünk, azzal találkoztunk, amikor csak akartunk, az most minden megszűnt, nem elérhető vagy korlátozott számban kapható. De azt hiszem, ez kellett. Sokkal többet ér ezután minden, mint előtte valaha is ért.
Szóval éhen nem halunk, és a számlákat is ki fogjuk tudni valahogy fizetni, mi teljesen bezárkóztunk a fiunkkal, férjem „csak” dolgozni ment. Szerencsére a jelenlegi munkáik lehetővé tették, hogy nagyon kevés emberrel találkozzanak. Én bevezettem a „hetente egyszer vadászok” dolgot. A kezdeti pánik után és a vásárlási korlátok bevezetésével szépen lassan egyre több termék lett újra elérhető a polcokon. Egyszer csak vége lesz… bíztam mindenben, amiben csak lehetett. Kapaszkodtam mindenbe, ami reményt adott arra, hogy van „tovább”, lesz „tovább”, jó lesz a „tovább”. Az első hetek riadalma után kezdett a helyzet megszokottá válni. Nem vagyok társasági típus, sosem szerettem boltba járni, vásárolni, vagy csavarogni a városba, ezek kötelező muszáj dolgok a számomra. Nem lett volna nehéz akár még élvezni is a helyzetet, azonban az egyébként hivatalos húsvéti/tavaszi iskola szünet véget ért, és ezzel megkezdődött az itthon tanulás keserves időszaka.
Nagyon nehéz volt rávenni fiunkat a tanulásra, teljesen kiakadtam, hogy az egyébként viszonylag gyorsan megoldható feladatokon hogy lehet órákig ülni. Miért nincs kész? Miért nem halad? Elmagyarázom, segítek neki, ott ülök mellette… Nincs már se tévé, se telefon, minden zavaró, figyelemelterelő dolgot kiiktatunk, mégsem halad. Egyre csak nehezebben, keservesebben megy az egész. Már ő is totál belefáradva, én totál összetörve, értetlenül, hogy az egyébként okos, értelmes, nem mellesleg tavaly matekból osztályelső fiam már szinte szorozni sem tud??? Nem értem. Próbálom magyarázni mindennel. Nincs hozzászokva az itthon tanuláshoz. Nem nagyon szokott házifeladatuk lenni a normális oktatás alatt. Az itthoni környezet a játékkal, a kikapcsolódással függ össze.
Biztosan a bezártság, a feszültség az oka. Beszélek a barátokkal, az ismerősökkel – már akivel még tartom a kapcsolatot az első hetek után –, hátha ad valaki valami okos tanácsot. Érzem, valami nem stimmel. Majd egyszer jön a felismerés vagy egy sugallat, nem is tudom minek hívjam: figyelemzavar. Nem sok mindent tudok róla, azt tudom, hogy létezik, hát elkezdek utána járni. Majd egyre többet tudok meg róla, már azt is tudom mi az ADHD, és azt is, hogy itt nem csak a gyerekkel van „baj”, hanem velem is…
Persze a Google nem mindig a barátunk, kapom is a figyelmeztetéseket, hogy ne higgyek el mindent, amit ott olvasok. Elkezdek szakembert keresni, és felmérni, hogy jelen helyzetben milyen lehetőségeink vannak ezen a vonalon.
Dúlnak bennem az érzések, mikor ezeket a sorokat írom. Karinthy Frigyes szavai jutnak eszembe: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Próbáltam… Nem ment. Elmondani az érzéseimet, az aggodalmaimat, de nem értettek meg. Próbáltak nyugtatni, miközben ugyanúgy csak sejtésük van, hogy mi vagy mi lehet a figyelemzavar. Hogy nincsenek tisztában vele, hogy a hiperaktivitás nem azt jelenti, hogy soha nem bírok megülni a fenekem, és egész nap a fejemen pörgök. Azt meg főleg nem tudják, ahogyan eddig én sem tudtam, hogy az időnként előtörő érzés, hogy az egész életem elcseszett, az ezeknek a következménye „lehet” – mert ugye ez egyelőre saját diagnózis.
Már nem aggódom. Sőt, megnyugodtam. Megnyugodtam, hogy nem vagyok lusta, szétszórt, figyelmetlen, felelőtlen, nemtörődöm… ADHD-s vagyok. A hétköznapi élet számomra mindig is egy kínszenvedés volt. Hatalmas energiát igényel az, hogy kövessem a rutinokat, pedig nélkülük elveszek. A tervet is meg kell tervezzem, hogy haladjak valamire. De lehetek álmodozó vagy művészlélek is. Kinek melyik megközelítés tetszik. Nagyon nehéz határt húzni, ha egyáltalán lehet ezek között a jelzők között. De már nem érdekel, ki hogy látja, vagy mi a véleménye róla.
Csak egy dolog számít: tudom, hogy nem vagyok „elcseszett”, csak egyszerűen nem mennek olyan könnyen azok a dolgok, amik mások számára természetesek.
Itt tartunk most… Hogy a kisfiamnál mi a helyzet, azt rábízom a szakemberekre. Fennáll „az anyukáját utánozza, másolja” lehetősége is, vagy tényleg csak a bezártság okozta időszakos tünetek. Majd a tőlem okosabbak eldöntik. Én viszont örökre hálás leszek neki ezért a felismerésért, és kicsit morbid módon a vírusnak köszönhető bezártságért, mert talán életem másik felét már sikeresebben, eredményesebben élhetem le. Most már tudom, hogy eddig miért nem úgy működött, ahogy szerettem volna, annak ellenére, hogy lassan 4 éve önfejlesztéssel, önismerettel és életvezetési tanácsadással foglalkozom. Nem vagyok buta vagy semmire se való, vagy olyan valaki, aki semmire se fogja vinni, csak álmodozik. Én csak más vagyok, és máshogy működöm.
Soha nem jutott volna eszembe, vagy bárkinek a környezetemben, hogy valami nem stimmel velem. Mindenki egy okos, értelmes, határozott nőt, anyukát látott. Hónapok óta éreztem, hogy nem vagyok elégedett. Magammal nem vagyok elégedett. Miért nem haladok a terveim szerint? Miért nem tudok soha semmit befejezni? Az önmarcangolással, a magamnak való szemrehányásokkal feküdtem és keltem, hogy akkor ennyi az életem? Ha belegebedek, sem fogom soha semmire sem vinni? A 35. születésnapom közeledtével egyre csak erősebb lett bennem az érzés. Majd jött egy világjárvány, több hetes bezártság. Összezárva saját magammal és egy tükröt mutató, semmiről sem tehető gyermekkel. Már csak hálát érzek és megkönnyebbülést, hogy talán mégis viszem még valamire, az életem másik fele még előttem van. És tudom, hogy nem az volt a baj, hogy rosszul csináltam, hanem csak nem úgy, ahogy nekem az megfelelő.
A képek illusztrációk! Forrás: Pixabay.